Természetesen nem most kezdtem, és természetesen nem csak a bankokról szól.
Alábbiakban rögzítenék néhány kiinduló pontot: miért, kinek írom mostantól én itt ezt a blogot, és mégis: mire számíthatok?
Gyerekkoromban volt egy kifejezetten tipikus példája annak, hogyan csinál a szocializmus emberből ember alatti lényt: az önkéntes rendőr. Az egész rendszer volt gusztustalan, úgy ahogy volt, de ebből a gusztustalan egyenhínárból mint felkiáltójel lógott ki ő. Aki előkapkodta néha - amikor kedve tartotta - a kis karszalagját, és mögötte a félelmetes erőszakszervezettel nekiállt intézkedni.
Az ilyen önkéntes rendőröket aztán néha elkapták egy-egy kapualjban, és megverték, mint a lovat. Mert a társadalom igazságérzete időről-időre kibújt a szennyes takaró alól, amit a baráti lánctalpak ráhúztak az országra.
Azóta irtózom az ilyen típusú fellépéstől, a mások életébe való önkéntes/önkényes beavatkozástól.
Kérem tehát, soraimat senki ne úgy olvassa, hogy én itt bárki helyett "szabadságharcot" kívánnék vívni bank, vagy jogszabályokat semmibe vevő közszolgáltató, munkáját elszabotáló bürokrata ellen.
A motivációm sokkal inkább az isteni rendben való megrendíthetetlen hit. A kibillent egyensúly visszaállításának igénye. Mert hiszem, és napról-napra élem azt az igazságot: mindenki a maga világáért felelős. Mindenkinek a maga világát kell megváltani, a maga életében kell a földi paradicsomot létrehozni.
Én nem azért lettem antikommunista, mert engem, vagy a családom bármely tagját bárki is bántotta volna a kommunizmusban. Igaz, az előnyeit sem élveztük a "munkásosztály uralmának", de kifejezetten nem is voltunk háttérbe szorítva. Egyszerűen csak rájöttem a körülöttem lévő világra szüleim és nemzedéke által adott reakciókból, hogy az a világ, amit körém rajzolnak nem igaz. Hogy ha párttitkár a történelemtanár, akkor ott valami nem stimmel...
És szóvá is tettem. Akkor és ott meg is lett a jutalma: 89-ben (!) a középiskola igazgatója, a párttitkár és a KISZ-titkár ültek velem szemben, és azt hallhattam: megengedjük, hogy leérettségizz, de ne is add be a felvételidet sehová, mert te nem tanulhatsz tovább.
Akkoriban még így ment ez, és amikor lezajlott ez a beszélgetés - még egyszer: 1989 tavaszán - azt hitték azok ott, akik velem szemben ültek, hogy így lesz ez mindörökké.
Aztán nem így lett, bár az igaz, hogy Magyarországon én csak a Katolikus Egyház egyetemén, a tandíjat saját pénzemen fizetve szereztem diplomát - 2000-ben.
A pénz hatalma valami ilyen amőba-szerű, megfoghatatlan és mélyen erkölcstelen képződmény, mint az önkéntes rendőrök világa, melynek a csúcsán - nálunk - érdekes módon ugyanazok, ugyanolyanok ülnek, mint akik 89-ben nekem, és előttem ezreknek mondták a szemébe: nem leszel magyartanár; nem leszel matematikus...
Nem önkéntes rendőr vagyok hát, egyszerűen csak egy moráljában állandó ember. Negyvenévesen, három gyermek apjaként úgy látom, hogy megint körénk rajzoltak egy világot, amely nem igaz. Na de kik? Valamilyen láthatatlan kezek?
Nem. A hazugságból szőtt világ minden egyes darabját mi magunk rajzoljuk. Mint a gyermek a kifestőkönyvet. Amikor a bank szerint öt-hat évnyi fogcsikorgató hiteltörlesztés után többel tartozunk, mint amikor a kölcsönt felvettük. Amikor a Társasházunkban az összes jogszabályt megszegve lekapcsolja az áramot a szolgáltató - majd amikor keserves hercehurca után visszakapcsolja, a leszerelt villanyóra "fogyasztásáról" csekket küld. Amikor a fogyasztóvédelem azt tanácsolja, hogy fizessünk a szolgáltatónak, bármit is kér... És amikor lehajtjuk a fejünket, és tűrünk, és fizetünk, és csak magunkban zsémbelünk. Ilyenkor. Ilyenkor, amikor a becstelenség, az esztelenség, az embertelenség ráül a mellünkre, és nincs erőnk, kedvünk ellenállni, és azt mondani: nem.
Pedig ahogy a kommunizmusban az önkéntes rendőrnek, úgy ebben a pénz mozgatta világban is van lehetőség visszavágni. Ahogy a kommunizmusban megvolt az ember-ember közötti szolidaritás lehetősége, megvan az most is.
A döntés a miénk. Egyenesen tartjuk a derekunkat, vagy meghajlítjuk? Egy olyan országban, amelyben - Illyés Gyula óta illik tudni - a cselédmentalitás a génekben öröklődik tovább. Ahol a hajlott hátúak között még egyenesen állóra nem csak a "rendszer", de az összes hajlott hátú is ellenségként tekint.
Azt szeretném elérni, hogy ebben az országban nőjön a szolidaritás. Azt szeretném elérni, hogy az embertelenség, az aljasság nevén neveztessék, és megbélyegeztessék. Hogy bíróságainkon ne jogot, hanem igazságot szolgáltassanak.
Nem mások harcait szeretném megvívni. Azt szeretném megmutatni, hogy érdemes harcolni.
